Én hiszek bennük...
De!
Áhh nagyon nehéz ez most...
A legjobb barátom fiú, 16 éve ismerem lassan, amióta megszülettünk barátok vagyunk.
11 éve jégkorongozik, és a csapattársaival is jóban vagyok. Együtt is szilvesztereztünk velük. Nagyon bírom az összes srácot, és szerettem az a kis csapatot. Igen, múlt időben...
Szilveszterkor ugyanis jött még három csaj rajtunk kívül, mind a hármat szeretem, de féltékenységnek nevezhető érzelmeket kelt bennem az, hogy a szilveszter után, a háromból kettő lány elmegy korizni a fiúkkal (nélkülünk), majd a harmadik kicsivel később elmegy moziba a srácokkal (szintén nélkülünk).
A fő problémám nem az hogy nélkülünk mennek, hanem, hogy meg sem hívtak minket, a régi "barátokat"...
Rengeteg meccsükre kijárok, de már úgy érzem fölöslegesen, mert nem jelent nekik semmit, ha én kint vagyok... De ha valaki a másik háromból... Akkor örülnek...
Nyilván nem tudok ez ellen mit tenni, csak rossz érzés. Nem szeretném tovább bővíteni a kis csapatot, mert egyre jelentéktelenebbnek érzem magam.
Ráadásul a mozis lány kavar az egyik hokissal, akik között mondjuk én indítottam el azt a bizonyos hullámot ami elindíthat bármit is. :)
Hála? Minek az... Barátok között alap az ilyen, nem?
Na, a kegyetlen valóság. Kevés manapság az igaz barátság, bármennyire is szeretnék, és bármennyire is érezzük, és próbálunk tenni ellene valamit, szinte lehetetlen. Azért én még nem adom fel. Hátha!
VálaszTörlésÉs remélem, érnek valamit a kommentjeim, legalább annyit, hogy van értelme csinálnotok ezt a blogot. :)