Támogatás

Őrület.
Állítólag a kamaszkor a legnehezebb korszak az ember életében. Kezdem érezni ennek az igazságát.
Most nem tudok mindenki nevében beszélni, de a saját élményeimet meg tudom osztani.
Most lettem kilencedikes, és az iskola utáni teendőim miatt nem tudok elmenni barátkozni. Jó természetesen vannak barátaim, de nem tudok velük elég időt eltölteni, mert sok dolgom van iskola után...
A legrosszabb, hogy meg lehetne oldani, hogy két napom felszabaduljon, de a szüleim nem engedik.
Ezt a bizonyos két napomat a zongora órák töltik ki...
3 éve szeretném abbahagyni, de a szüleim hajthatatlanok.
Ma anyuval veszekedtem, hogy utálok abba a gimibe járni, mert nem tudok mély barátságokat kötni, a teendőim miatt. Nincs időm... Ráadásul hétvégén sem engednek el sehova, mert jelen pillanatban büntetésben vagyok (3 hete), bár oké, az én hibámból.
Szóval anyu fejéhez vágtam, hogy utálok abba a gimibe járni...
Azt válaszolta hangosan, hogy lesz*rja, mert azt a gimnáziumot én választottam, és ezt ő soha többet nem akarja hallani.
És itt jön a probléma... Nem érzem, hogy mögöttem állna, mintha velem szembe jönne, és nem akarna támogatni. Ez most csak EGY példa, de számtalan ilyen esetet fel tudnék hozni.
Egyszerűen nincs mellettem, és nem támogat, ez szörnyű érzés. És nyilván csak hülyeséget tudok neki mondani a saját kis 15 évemmel az ő 40 éves fejének...
Mert én még semmit sem tettem le az asztalra, és semmit nem tudok az életről - mondja ő.
De azt tudom, hogy szükségem lenne anyai támogatásra, amit úgy érzem, tőle nem kapok meg.