Gondold át...

Sokat csalódunk az életben. Tényleg, van akit egyfolytában csak rossz dolgok érnek… de aztán valaki megjelenik az életedben aki mindent szebbé tesz. Máshogy kezded el látni a dolgokat, úgy érzed, végre van valaki, akiben bízhatsz, és újra értelmet adhat az életnek. Kezdetben ez még nem szerelem, de nagyon erős vonzalom. Minél több időt akarsz vele tölteni, minden percben tudni akarod, mi történik vele. Biztos pontnak tekinted az életében.  Ez megy egy ideig, darabig aztán valami megváltozik. Máshogy viselkedik a másik fél, nem keres már annyit, nem érdeklődik irántad a nap minden szakaszában. Elkezdesz gondolkodni, törni a fejed, hogy mit ronthattál el. Megpróbálod megbeszélni vele, de persze ’semmi’ baja sincs. Magadat okolod, de mégsem tudod a pontos okát a történteknek. Úgy érzed, elveszíted mégis tehetetlen vagy. Ekkor rádöbbensz, hogy a szeretet, amit iránta éreztél már előrébb haladt és a szerelem felé vette útját. Összetörsz, olykor a zokogás is rád tör váratlan pillanatokban. A gondolataid elől nem menekülhetsz, melyek egész nap a fejedben cikáznak, és nem hagynak nyugodni. Elméleteket gyártasz és már a volt barátnőjétől kezdve a kiskutyája haláláig kb. mindent belegondolsz a helyzetbe. Igazából még sem fogsz rájönni, hogy mi volt. Telnek a napok, hetek és még mindig nem változik semmi. Nem lesz a régi már úgy sem és ezt te is jól tudod. Próbálsz felejteni de ez nehezen megy. ..csak az idő ami segíthet de az telik ilyenkor a leglassabban.

Szóval veled is történt már ilyen? Mert ha igen csak egyet mondhatok, ha egy fiú így képes megváltozni egyik napról a másikra akkor sosem gondolta komolyan a dolgokat. Akármi történt amit nem mondd el, lehet jobban is jársz így. Persze megértem, szeretnéd tudni az okát annak, hogy miért változott meg minden de olykor a dolgok csak úgy megváltoznak és jobb nem tudni arról, hogy miért. Inkább előbb derüljenek ki az ilyen ’bizalmi’ hibák mint később. Amint nem adja meg neked azt a tiszteletet a másik fél, hogy őszintén megbeszéljétek a dolgokat, meg sem érdemel. Ennek ellenére te ugyanúgy, fogsz hozzá kötődni és lesznek érzelmeid de majd találsz mást aki képes lesz a gondokat veled együtt megoldani. Bizalmad persze most full nullára lecsökkent mindenki irányába amit meg is értek és ezt nem lesz könnyű újra építeni, nem lesz könnyű újra bízni valakiben. Ez az élet rendje sajnos, elesünk és összetörünk de képesnek kell lennünk felállni, összeszedni magunkat és tovább lépni. Nem szabad elpazarolnunk az időnket és könnyeinket olyanra aki nem érdemli meg. Barátok és család ilyenkor a legfontosabb amire koncentrálni kell hisz csak ők terelhetik el a figyelmedet a megfelelő irányba. J

Itt egy vers még amit a szöveg után dobtam össze, remélem tetszik J :

Megismertelek és megszerettelek,
úgy gondoltam végre újra érezhetek.
Rég volt már ilyen, ilyen jó minden,
Hogy megtörténik nem is hittem.
Kedves voltál, odafigyeltél rám,
Feljebb léptem az érzelmi létrán.
Elérted,hogy fontos légy számomra,
Ez vált sajnos hamar a káromra.
Hanyagolsz, meghazudtolod önmagad,
A fejemben arcod mégis megragad.
Tudnom kellett volna, hogy ilyen vagy,
De az életed most már hidegen hagy.
Légy boldog nélkülem, azt hiszem,
Nélküled majd jobb lesz az életem.
Gondolok rád sokat ezt nem tagadom,
De,hogy újra sebet okozz, azt nem hagyom.

Félelem

Általában az emberek sokféle dologtól tartanak. Állatok, tárgyak, tévhitek és még sorolhatnám de vannak olyanok akik szimplán az érzelmektől félnek?! Az elmúlt 2-3 hónapban azt vettem észre magamon,hogy egyre jobban félek közel engedni magamhoz embereket mert attól tartok,hogy majd később csalódást fognak nekem okozni. Elég bután hangzik mi?! Sajnos nem rég újra csalódnom kellett valakiben akiről nem is gondoltam volna és ez csak még jobban felerősítette bennem ezt az érzést. Ez a személy (nevezzük xy-onnak ) nagyon közel került hozzám. Mielőtt nem ismertem meg el se tudtam volna képzelni,hogy én valaha is beszélni fogok egyáltalán vele. Aztán az idő múltával olyannyira jóba lettünk, hogy elengedhetetlen lett számunkra az, hogy minden nap beszéljünk, akár interneten, személyesen vagy telefonon. Ez így ment egy jó darabig és úgy éreztem, hogy neki is ugyanolyan fontos vagyok mint amennyire ő nekem. Olyan dolgokat osztott meg velem xy amiket talán még a legjobb barátaival sem. Igazából mindenki beképzeltnek és flegmának tartotta, ahogyan én is mielőtt megismertem, aztán rájöttem, hogy a külső 'álca' alatt egy nagyon rendes és eléggé érzékeny srác áll. Lassan kezdtem azt érezni, hogy jóval többet érzek iránta mint barátság és azt hittem, hogy ő is mivel adott rá elég okot szavakkal és tettekkel is (melyeket most nem részleteznék :) ). Aztán egyik napról a másikra hirtelen minden megváltozott. Összejött valakivel. Már 3 napja jártak de nekem egy szót sem mondott erről a lányról és ugyanúgy elvolt velem mint eddig majd aztán a híres-neves Facebook oldalról kellett megtudnom, hogy már nem szingli. Nem tudom ti hogy vagytok vele de az ember szerintem annyit minimum elvár ilyenkor, hogy az illetőtől hallja a történteket és, hogy ő közölje vele ezt a dolgot ne egy 'megváltozott családi állapot'. Ettől fogva a kapcsolat kettőnk között szinte teljesen megszakadt. Szerintem sokan átéltétek már ti is,hogy mennyire rossz is az amikor egy ember hirtelen csak eltűnik az életetekből pedig előtte a mindennapjaid része volt. Iszonyatosan nehéz volt ezt az egészet feldolgoznom, elég sok könnybe került mit ne mondjak(: Szerencsére mára már túl tettem magam ezen de még mindig zavar egy kicsit, hogy nem tudom megérteni, hogy mit gondolhatott xy vagy egyáltalán nem gondolt bele abba, hogy ez nekem rosszul eshet? Szóval röviden így történt az az eset ami még jobban arra késztetett, hogy óvatosan engedjek ennyire közel magamhoz bárkit is mert aki egyszer nekem fontossá válik, az örökre az is marad! Akár megszakad a kapcsolat kettőnk között akár nem és ahogy a mondás is tartja: 'Engem megpróbálhatsz helyettesíteni az életedben de a velem kapcsolatos emlékeidet nem tudod' :) Igen... ez van, mondhatni félek az érzéseimtől és attól, hogy újra fájdalmat okoz nekem valaki. Szánalmas lenne ez az egész? vagy mégsem? hát nem tudom de úgy éreztem ki kell írnom magamból, hogy talán jobban megértsem saját magam. Esetleg ha végig olvasta valaki : Köszönöm! :) és várom a véleményeket is vagy a ti érzéseiteket ha történt már veletek ilyen. :)

Lájk!

http://www.facebook.com/leleknaplo
lájkolni :)♥

Baráti féltékenység

Én hiszek bennük...
De!
Áhh nagyon nehéz ez most...
A legjobb barátom fiú, 16 éve ismerem lassan, amióta megszülettünk barátok vagyunk.
11 éve jégkorongozik, és a csapattársaival is jóban vagyok. Együtt is szilvesztereztünk velük. Nagyon bírom az összes srácot, és szerettem az a kis csapatot. Igen, múlt időben...
Szilveszterkor ugyanis jött még három csaj rajtunk kívül, mind a hármat szeretem, de féltékenységnek nevezhető érzelmeket kelt bennem az, hogy a szilveszter után, a háromból kettő lány elmegy korizni a fiúkkal (nélkülünk), majd a harmadik kicsivel később elmegy moziba a srácokkal (szintén nélkülünk).
A fő problémám nem az hogy nélkülünk mennek, hanem, hogy meg sem hívtak minket, a régi "barátokat"...
Rengeteg meccsükre kijárok, de már úgy érzem fölöslegesen, mert nem jelent nekik semmit, ha én kint vagyok... De ha valaki a másik háromból... Akkor örülnek...
Nyilván nem tudok ez ellen mit tenni, csak rossz érzés. Nem szeretném tovább bővíteni a kis csapatot, mert egyre jelentéktelenebbnek érzem magam.
Ráadásul a mozis lány kavar az egyik hokissal, akik között mondjuk én indítottam el azt a bizonyos hullámot ami elindíthat bármit is. :)
Hála? Minek az... Barátok között alap az ilyen, nem?

Távolság

Gondolom sokatoknak, ugyanúgy mint nekem, volt már gondja a távolsággal. Esetleg szerelem kapcsán vagy 'csak' barátságok terén. Az élet sajnos nekem úgy hozta, hogy mind a két területen meg kell küzdenem ezzel a dologgal. A legtöbb barátom körülbelül 60km-re lakik tőlem sőt, még rajtuk kívül sokan még messzebb. Elsőre nem tűnik soknak ez a 60km de számomra rengeteg. Hiszen itt ahol élek, nincs sok, vagyis alig akad igaz barátom. Rossz érzés, hogy csak hétvégente lehetek azokkal akikben teljes mértékben megbízom és akik mindig mellettem állnak és támogatnak...Van olyan hónap is, hogy csak egyetlen egyszer találkozom velük. Hiába az internet és telefon és még sorolhatnám, az nem olyan mint mikor együtt vagytok és közösen csináltok olyan dolgokat amiket szerettek. Egy dologban hasznos ez a távolság ebből a szempontból, mégpedig azért mert így azt a kevés időt amit velük töltök még jobban megbecsülöm és sokkal jobban élvezem talán. Az mindenképp jól esik, hogy a távolság ellenére is mindig velem vannak és sosem hagynak cserben. Szerintem ez az igazi barátság. A távoli barátságok mellett a másik gondom a távoli szerelem. Valamiért sikerül mindig olyan fiúba beleszeretnem akivel úgy érzem, hogy lehetne is köztünk valami ha nem lenne a távolság. Borzasztó érzés és ilyenkor legszívesebben világgá mennék, csak hagyjam el ezt a helyet ahol élek... Sokan mondják, hogy az igaz szerelemben a távolság nem számít... márpedig szerintem nagyon is számít. Hiszen ha úgy kell élnetek, hogy egy hónapban egyszer vagy kétszer találkozhattok az mind a kettőtöknek csak szenvedés... Persze nem azt mondom, hogy nem lehetséges így egy kapcsolat...csak szerintem nem sok értelme van...vagyis én nem bírnám ki, hogy mondjuk két hétig ne lehessek azzal a fiúval akit mindenkinél jobban szeretek...
Szóval akárhogy is nézzük...a távolság egy örök probléma marad....és sokat számít az emberekkel kialakított kapcsolatainkban....

Támogatás

Őrület.
Állítólag a kamaszkor a legnehezebb korszak az ember életében. Kezdem érezni ennek az igazságát.
Most nem tudok mindenki nevében beszélni, de a saját élményeimet meg tudom osztani.
Most lettem kilencedikes, és az iskola utáni teendőim miatt nem tudok elmenni barátkozni. Jó természetesen vannak barátaim, de nem tudok velük elég időt eltölteni, mert sok dolgom van iskola után...
A legrosszabb, hogy meg lehetne oldani, hogy két napom felszabaduljon, de a szüleim nem engedik.
Ezt a bizonyos két napomat a zongora órák töltik ki...
3 éve szeretném abbahagyni, de a szüleim hajthatatlanok.
Ma anyuval veszekedtem, hogy utálok abba a gimibe járni, mert nem tudok mély barátságokat kötni, a teendőim miatt. Nincs időm... Ráadásul hétvégén sem engednek el sehova, mert jelen pillanatban büntetésben vagyok (3 hete), bár oké, az én hibámból.
Szóval anyu fejéhez vágtam, hogy utálok abba a gimibe járni...
Azt válaszolta hangosan, hogy lesz*rja, mert azt a gimnáziumot én választottam, és ezt ő soha többet nem akarja hallani.
És itt jön a probléma... Nem érzem, hogy mögöttem állna, mintha velem szembe jönne, és nem akarna támogatni. Ez most csak EGY példa, de számtalan ilyen esetet fel tudnék hozni.
Egyszerűen nincs mellettem, és nem támogat, ez szörnyű érzés. És nyilván csak hülyeséget tudok neki mondani a saját kis 15 évemmel az ő 40 éves fejének...
Mert én még semmit sem tettem le az asztalra, és semmit nem tudok az életről - mondja ő.
De azt tudom, hogy szükségem lenne anyai támogatásra, amit úgy érzem, tőle nem kapok meg.

A múlt...

Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy mit kellett volna másképp tennem. Rengeteg hibát követtem el, sok mindent megbántam, és felemésztő tud lenni a tudat, hogy nem tudok rajta változtatni.
Mostanában viszont az jár a fejemben, hogy megérte-e ennyit bánkódni a múlton...
Hiszen tudom, hogy a tegnapot soha többé nem élhetem át...
Rá kellett jönnöm, hogy bármit is tettem egykor, az már megmásíthatatlan, és ezt el kell tudom fogadni.
Amúgy is, ha elkövetek egy hibát, lesz következménye. Ez elkerülhetetlen, de a következmény után nem állhatok le és agyalhatok azon, hogy miért voltam ennyire hülye?
Tovább kell gondolkodnom, és arra összpontosítanom, hogy ezt a hibát hogy javítom ki a jövőben.
A múlt elmúlt, és most már elfogadom, hogy ami megtörtént, az megtörtént, és ezekkel a tettekkel együtt kell élnem.
Megbánni megbánhatom őket, de megváltoztatni már nem. :)
És ezt el kell tudnom fogadni....